Kincugi masszázs

Milyen masszőrhöz menjek? Melyik masszőrhöz menjek?

Van ez a gyakori kérdés, és erre lehet bonyolultan válaszolni meg egyszerűen is.
Mert szerintem jóhoz menj.

Persze, először vannak ezek a fontos szempontok is, vagy legalábbis egy kérdés, amit fel kell tenned magadnak: mit szeretnék egy masszázstól? Miért is megyek oda?

1. Izomlazulást és fizikai oldódást várok: svédmasszázs például erre kiváló
2. Rossz a nyirokkeringésem: nyirokmasszázs
3. Letapadt a faszciám, mozgásszervi problémáim vannak emiatt: faszciamasszázs
4. Sportsérülésem van és egyébként is profi sportoló vagyok: sportmasszázs
5. Belső utazásra megyek, amelynek során megismerem a testem jelzéseit és összekötöm az érzelmi működésemmel: lomi lomi masszázs és kezelés

És a sor még folytatható.

De ennél van egy lényegesebb szempont: jó masszőrhöz menj, jó kezelőhöz. Esetleg még annak az árán is, hogy nem abban specialista, amit éppen keresel. Sok masszőr tud egyébként is többféle technikát, és azt egyszerre alkalmazzák. Ami azt illeti, szinte senki nem csak egyféle technikával dolgozik. De ami megkülönbözteti őket a szaktudáson kívül, és ez nagyon lényeges: hogy hogyan nyúlnak hozzád, mennyire figyelnek a te jelzéseidre, mennyire a te álllapotoddal dolgoznak, nem pedig egy általános testtel, amin mindig ugyanazt a programot kell lefuttatni. Ez elképesztő különbség, amelyet egyébként azonnal érzékelsz, amint elkezdődik egy kezelés.
Szóval szerintem figyelj a tested jelzéseire, és ha úgy érzed, hogy tisztelettel és figyelemmel bánnak veled és még a szakértelem is megvan, akkor jó helyen jársz!

Egészen elképesztő az országban és a városban érzékelhető feszültség mostanában, úgyhogy én két dologgal lövöm magam: kirándulással és nagyon aktív sporttal. Egészen hatékonyak, az az igazság. Ha még kívánhatnék, masszázzsal folytatnám.

Ha te is úgy érzed, hogy durva a helyzet, és nehéz kijönni a feszülésből, és vágynál némi ellazulásra, akkor tudd, hogy egy-két hely még van a hétre és a jövő hétre is, jelentkezz egy masszázsra!

(És mozogj és kirándulj ;))

Ha az érintésről gondolkodunk, annyi minden felmerül. Fontos persze, hogyan kerülünk bele egy érintésbe, mi az a szándék, mi az az erősség vagy gyengédség és figyelem, amivel elkezdjük, de ha sokat csűrjük-csavarjuk, hirtelen az is érdekes lesz: hogyan kerülünk ki belőle?
Hogyan fejezünk be egy érintést, ami jó volt? Ami töltött? Mekkora ereje van az elválásnak, az eltávolodásnak?

Amikor masszázzsal, szomatikus munkával foglalkozunk, ezzel is foglalkozunk. Amikor az életünkkel foglalkozunk, ezzel is foglalkozunk.
Nagypéntek van, inkább az elválás időszaka annak, aki ebben hisz. Milyen az az érintés, ami elenged, befogadja a keletkező távolságot, a szétválás esetleges turbulenciáját? Visszaérkezik-e ez a befogadó erő később másképp, mit kezdhetünk ennek az erejével?

Tudunk-e ebben a keménységben, ami minket körbevesz, a finom engedéssel mit kezdeni. Hogy amikor itt lesz az ideje, a finom befogadásra is nyitottak legyünk.

Nem tudom, kérdezem. Ez egy kutatás, megfigyelés. Mi történik, ha az érintésedre figyelsz, mi lesz veled ebben a figyelemben?

A testünk gyengesége és fájdalma lehet a kulcs arra, hogy elkezdjük végre felfedezni, mi is zajlik bennünk.

Lehet, hogy egy térdsérülés fáj és idegesítő, egy krónikus gyulladás megnehezíti az életet nem kicsit, egy vállfájdalom gátolja a mozgást, ugyanakkor mindegyik egy jelzés legalább arra, hogy foglalkozz vele és arra is, hogy nézz kicsit körül a testedben és magadban is.

Bonnie Bainbridge Cohen, mozgásoktató és kutató, a Body Mind Centering mozgástudatossági módszer megalkotója például erről ezt mondta:
“Ha van valahol egy gyenge pont, az egy olyan stressz- vagy
problémagócot képez, ami a figyelmünket gyakran csapdába ejti. A valódi ok közben lehet, hogy
egész máshol van. Például, ha van egy térdproblémád, és a figyelmed csak erre a helyi
gyengeségre irányul, akkor valószínű, hogy örök életedre benne ragadsz. De ha úgy tekintesz a
térdre, mint ami olyan erők összhatásának van kitéve, amik a test egyéb részeiből származnak, és
megvizsgálsz mindent a térdhez fűződő kapcsolata felől, akkor a térd előmozdítója lehet egy egész
lényünket érintő integrációnak. Ha nincs ilyen fókusz, nincs belépési pont.
(…) Valahogy oda kellene eljutnunk, hogy megbecsüljük azokat a dolgokat,
amiket a gyengeségeinknek tartunk. Ezek nélkül nincs kiinduló pontunk.”

És lehet, hogy hasonló a helyzet a lelki nehézségeinkkel is, hogy lenne már a kettő különválasztható?
Nem lehet, hogy futhatnánk így is néhány kört magunkkal? Hogy a testünkre nem hibás rendszerként, néhány kattintással és néhány kémiai szerrel helyreállítható és helyreállítandó automataként nézünk, hanem megkeressük a belépési pontokat. Ez pedig talán a fájdalom. Elidőzünk nála legalább annyira, hogy elfogadjuk a létét, és megvizsgáljuk, hogyan is illeszkedik ebbe a rendszerbe, ami mi magunk vagyunk. Pont így. Ahogy. Fájdalommal, veszteséggel, viszketéssel, lassúsággal, kétségekkel, beteljesületlen vágyakkal, lemondással. Mi lesz, ha így állunk hozzá?

A lomi lomi kezelés során általában felteszünk egy kérdést. Az fogalmazza meg, aki a kezelést kapja, és azt reméljük, hogy a folyamatában valamilyen módon választ kap majd, vagy esetleg új megvilágításba kerül az, amit kérdezett. Ilyenkor hagyatkozik a teste bölcsességére, a teste tudására és emlékezetére, amelyik sokkal mélyebb az elméje pillanatnyi emlékezeténél és állapotánál.

Sokan kérdezik azt, hogyan érezhetnék azt, hogy tényleg élnek. Mikor jön el az élet valójában?

Drogriporter írt a legutóbbi posztjában nagyon érzékletesen a folyamatos újjászületésről vagy legalábbis annak lehetőségéről, amelyik persze nem egy egyszerű csettintés, nem egy "jó, akkor legyen ez, nem bánom"-állapot, ebbe tényleg bele kell állni. Ő azt mondta, "talán azokban a ritka pillanatokban születünk meg igazán, (...) amikor képesek vagyunk elfogadni, hogy nem, nem jön el az a másik élet, amire várakozunk, ez az, ami van. Itt és most. A maga tökéletlenségében és töredékességében.
Vagy most születünk meg, vagy soha."

És én arra gondolok néha, hogy az életünk pont ilyen pillanatok sorozata. Egy állandó választás: nyitott vagy-e arra, ami jön? Képes vagy-e meghalni annak az ismertnek a számára, amiben vagy, és beleszületni a jelenbe?
Könnyen hangzik, de nem mindig az. De mi lenne a jelen, ha nem egy folyamatos újjászületés? Egy nyitott szem és egy elfogadása annak, ami van? Egy "aha" arra a kérdésre, hogy akarod-e ezt itt most? Egy belefolyás az ismeretlenbe. Egy "igen" a születésre.

Ezt lehet gyakorolni lomiban, táncban, meditációban, erdőjárásban, ezer dologban. Bármit is választasz, én azt mondanám, gyakorold az igent!:)

Én ezt most nagyon...
úgy érzem, hogy jól mondta.
Igen, először a fájdalom jön - de aztán az öröm is beköszön, bármilyen meglepő is. És nem mindig egyszerű fogadni.

Ha az ember rálép az önismeret és öngondoskodás valamelyik útjára, akkor először többnyire arra fog összpontosítani, hogy mit kezdjen azzal a sok negatív, fájdalmas és zavaró érzéssel, amik nap mint nap kínozzák.

És vannak erre elég jó technikák - kinek mi jön be.
Meditáció. Jóga. Naplóírás. Árnyékmunka. Tánc. Szomatikus tudatosság.

Ezek, bár nem csodaszerek, de adnak egyfajta Ariadné-fonalat, hogy megtaláljuk az utat a félelmeink, szorongásaink, szégyeneink labirintusában. Segítenek az érzelemszabályozásban.

De az érzelemszabályozás nem csak arról szól, hogy miként dolgozzuk fel a rossz élményeinket - hanem arról is, hogy mit kezdjünk a pozitív élményekkel. Ezt az oldalát gyakran méltatlanul háttérbe szorítjuk. Azt gondoljuk, hogy "minek kéne ezt tanulni, hiszen ha örülök valaminek, akkor nincs problémám, nem kell vele külön foglalkozni" - pedig dehogynem.

Én az idők során egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítok ennek. Mert rá kellett jönnöm, hogy az ember problémáinak csak egy része fakad abból, hogy a rossz élményei milyen negatív érzelem-spirálba taszítják. Egy másik része viszont abból fakad, hogy nem tudunk örülni annak, ami jó történik velünk.

Nem tudunk neki úgy igazán, szívből örülni.
Mert úgy érezzük, nem is érdemeljük meg igazán - hogy imposztorok vagyunk, mint a szomorú, ijedős öreg bűvész, aki Óz, a nagy varázsló álarca mögött rejtőzik és retteg a leleplezéstől.
Vagy mint Pinokkió, a fabábú, aki arról álmodozik, hogy egyszer igazi gyerek lesz.

Ebből fakad az is, hogy nehezen tudunk gátat, mértéket szabni az élvezetes élményeinknek. Mert miközben átéljük őket, nem is vagyunk jelen - már a következő élvezeten, elismerésen, sikerélményen jár az eszünk, ami megerősít abban, hogy élünk. Ez mindenféle függőség motorja, nem maga az élvezet.

És ebből fakad az is, hogy nem tudunk úgy igazán, szívből örülni a másik sikerének sem.
Pedig a Buddha nem véletlenül nevezte a másik öröme felett érzett együttörülést (mudita) a négy mérhetetlen (brahmavihara) egyikének - azon lelki állapotokénak, amelyek nem bekorlátoznak, hanem felszabadítanak.

Szóval átélni és értékelni, ízlelgetni és teljesen jelen lenni a hétköznapi örömökben, és más emberek örömében - ezt nem vehetjük adottnak. Ez is egy skill, amit fejleszteni, gyakorolni kell.

Az öröm nem csak történik velünk. Meg is kell tanulnunk megfelelően várakozni rá, befogadni, felidézni, hálásnak lenni érte.

(note to myself)
kép: Thich Nhat Hanh