Sanvita Jóga - Dancs Andrea

A kert nem hazudik.
Mindig megmutatja mi az irány, mire van szükség, mire nincs.
Azt adja ami mindebből következik, annyit és úgy, ahogy az éppen létrejöhet.
Se többet se kevesebbet.
Idén nálunk most ilyen.
Minden évben más.
De mindig ad valamit.
🥰💚🌱

Növekedés és aktivitás mint túldimenzionált szemlélet
Hallgatom Gyulai Iván ökológussal folytatott egyik beszélgetést; és a globális környezeti-természeti folyamatok és az ember szerepének kapcsolatáról kimondott súlyos de igaz gondolatokat.

Emberi és női életünk is tele van azokkal a külső nyomások, trendek, téves nézőpontok sokaságával, amik a folyamatos aktivitást, növekedést, és tágabb értelemben a fogyasztást preferálják.
Az iskola maga is azt a rendszert hozza létre újra és újra, aminek mentén az ember a pénz és a fogyasztás köré építi az életét, és ennek tükrében definiálja saját magát is, sikeresség, boldogság és hasonló minőségeket ehhez rendelve.

A folyamatos aktivitás, törtetés, erőltetett menet ha úgy tetszik, egy teljesen téves álláspont. Az ember (és a nő) ezektől nem lesz sem sikeres, jelentsen ez bármit, sem boldog.

Sőt, inkább megbetegítő, frusztrációkat, téves életcélokat és az önmagunkkal és természeti, emberi környezetünkkel kapcsolatos hibás, többségében kizsákmányoló hozzáállásokat eredményez.

A természet, a kert, az állatvilág, az évszakok pedig folyamatosan élő példaként mutatják, hogyan is kéne élni, és valójában mi is a fontos. Önkorlátozás a mértéktelenség helyett.
Nevezehetjük ezt bátran tágabb értelemben Teremtésnek, amely a legkevésbé sem arról nevezetes, hogy leuralással, kizsákmányolással, erőszakos átalakításokkal (természeti és emberi) szükségleteink mesterséges felturbózásával akarja az embert e Földön boldogsághoz és sikerhez juttatni.

Kevés dologra van valójában igazán szükségünk.
Néhány dolog van a világon ami boldogságot okoz.
Ezek nagyobb része nem függ a pénztől.
Nem függ attól, hogy elrepülünk-e 1-2 napra repülővel ide-oda.
Nem függ attól, hogy az arcunk, testünk idővel természetes változásait milyen mesterséges és túlzó beavatkozásokkal akarjuk megállítani.
Egy szád van levegőt venni, beszélni, enni-inni.
Két kezed, két lábad, egy vázrendszered mozogni.
Egy gyomrod és emésztőrendszered.
Stb.

És mégis, szinte mindent ami az ember természete, és ami egy nő természete, meg akarjuk változtatni. Egyre inkább és egyre jobban.
S ahogy mi nők egyrészt állandó készenlétben, szolgálatban élünk, másfelől folyamatos késztetést érzünk arra, hogy megváltoztassuk magunkat, hogy az aktuális trendek, divatok, elvárások mentén végre "okék" lehessünk a külvilágnak és magunknak.
Műköröm, műszáj, műtest, műmosoly, mű-élet. 9-10 éves kislányoknak is van műkörme. Ők abban nőnek fel, hogy enélkül nem értékesek, ez kell. A hormonális hatásokról most nem is szólva.
Újabb és újabb divatos termékek, és életmódhoz "feltétlen szükséges" holmik, amiknek a megvásárlásával "szebbek", "sikeresebbek" lehetünk nőként.
A nők az egyik ha nem a legnagyobb célcsoport a fogyasztói társadalom csoportjai közül.

Mesterséges környezetben és fények között tölött idő.
Állandó igazodás kényszere, hogy nehogy más legyek, nehogy lemaradjak...miről is?

Ez a világunk ma. Nem mi vagyunk csak a hibásak, de mi vagyunk azok, akik fenntartjuk az egészségtelen, életellenes szokásokat, folyamatokat, és azokat fizetve, és eltartva, akik ezeket a hamis téveszméket elültetik a ma emberében.

Sokat írtam már itt a női egészség dimenzióiról. Számos ponton vagyunk megterhelve, de ezek közül sok olyan, amit egyszerűen másképp, természetesebb módon is tehetnénk.

Saját túmlmodernizált, túlbonyolított szokásainknak és életmódunknak vagyunk a rabjai. A tudatosság errőll is szól: felismerni és merni másképp gondolkodni, cselekedni. Normálisan. Ha még létezik ilyen egyáltalán.

Andi.

Vannak az emberi és női létünknek olyan pontjai, szakaszai, olykor maratoni hosszúságban is akár, amelyek az addig megszokott "menetrendet" ledobják magukról, vagyis nem működnek számunkra többé.
Ekkor érdemes felismerni, hogy ami idáig bevált, az lehet hogy megfelelően segített nekünk, vagy csak bírtuk és kész, de most másra van szüksége a testünknek, lelkünknek.
A korábbi megoldások nem működnek vagy pedig mi változtunk annyit, hogy már nem is akarnánk ugyanúgy csinálni.

Megfigyeléseim és tanulmányaim alapján tűpontosan állíthatom, hogy gyakran nem is maga egy-egy bonyolultabb, nehezebb, embertpróbálóbb élethelyzet, fizikai állapot változás az, ami a legnagyobb stresszt és kihívást okozza.
Vagy nem csak.
Hanem az, ahogyan mindehhez viszonyulunk, és ahogy közben magunkhoz kapcsolódunk, annak a minősége is markáns meghatározója ennek.
Legyen szó megváltozott fizikai helyzetről, lelki,-idegrendszeri állapotunkban jelentkező tünetekről, családi problémákról, karrier kérdésekről...stb.

Más-más válaszokat, utakat kíván meg egy-egy új, addig ismeretlen szituáció. Nem tudok azonosulni azokkal, akik az életet valami pozitív energiáktól túlfűtött, rózsaszin-lila ködös mámorban definiálják, bár ha ők így élik meg, az szuper. Csak ne erőltessék rám is, hogy én vagyok túl negatív, mert nem látom az élet csodáját. :)

Egyébként látom, látjuk sokan.
De az emberi élet alapvetően bonyolult és folyamatos újratervezésre, és tanulásra kényszerít vagy szebb szóval, hív.
Talán épp ezért is születtünk: tanulni, tapasztalni, megtanulni szeretni egymást, önmagunkat...és ezek járnak buktatókkal, baromi nehéznek megélt (vagyis valóban számunkra nehéz) helyzetekkel.

Amikor elkezdünk a magunk ritmusában, de mégis nyitottan keresni, kutatni, megérteni, elfogadni, és együttérezni azzal ami van, akkor a nagy terheket is könnyebb viselni, vinni.

Számomra ezt a jóga praxis, azon belül is a nőijóga megértő-támogató szemlélete adja meg, ahogy szeliden és finom "közeledéssel" mutat utat akkor, amikor belül egy erdő sötét mélyén érzem magam és nem találom a kijáratot, a fényt.
És megkerülhetetlenül a közösség.
Amikor mi nők együtt vagyunk, nyugalomban, biztonságban, anélkül hogy egymásnak kéretlen tanácsokat osztogatnánk, vagy elbagatellizálnánk a belső megéléseink valóságát.

Finom, mégis méllyen ható fizikai mozdulatok, a légzésünkhöz kapcsolódás formái, és a relaxációban történő aktív és passzív regeneráció módjai.
Beszélgetés, meghallgatás, csendek.
Tánc, körzések, szabad légzés, apró és egymással megosztott örömforrások, nevetések.
Stabilitás létrehozása és segítése a talajon, egész testtel végzett mozdulatokban, vagy pihenésben.
Rugalmasságot, könnyedséget hozó, ellentétpárokkal dolgozó testhelyzetek.
Körzések, áramló mozgás, és statikus, erőnkbe beleálló ászanák váltakozása.
Saját, belső természetes ritmusainkhoz való kapcsolódás előhívása, gyakorlása, direkt és indirekt eszköztárral.
Erőltetésmentes, megengedő jelenlét.

Ezek táplálnak, gyógyítanak, erősítenek bennünket, nőket.
Negyvenen innen és túl.
Bármikor, amikor úgy érezzük, mintha teljesen egyedül maradnánk azzal, amit vinnünk kell az életünkben.
Mert ez nem így van, mégha sokszor így is érződik; bár igaz, a kezdő lépések ránk várnak, hogy közösségbe, női csoportba járjunk.
Mindegy mi a keret: jógázás, tornázás, varrogatás, főzés, kulturális tartalmak, kirándulás, női kör. Kezdettől részünk, bennünk van ez, a közösséghez kapcsolódás természetes igénye.
Csak mai atomizált világunkban élve tapasztalható az, mintha totálisan egyedül lennénk helyzetekben, állapotokban.
Ezt nem szabad elhinni.
Mert sokan vagyunk.
És itt vagyunk.
Itt leszünk.
És ez a tudat, és ezeknek a lehetőségei megteremtődnek, így vagy úgy. Én is (ahogy sokan) ezért dolgozom, ezért szervezek, ezért viszem tűzön-vizen át a csoportok, alkalmak, terek létrehozását és fenntartását, bár egyszerű feladatnak nem nevezhető ez a törekvésem.
Én is van, hogy egyedül érzem magam ezzel a "küldetéssel", amikor azt tapasztalom, hogy nincsenek jelentkezők, nem jut el az információ, vagy nem jól jut el...számos ponton megrekedhet ez és meg is reked, elhihetitek nekem 12 év szervezés után.
Ez egy körforgás.
Mindig.
Az oktatói minőséget vállalt ember, a szervező, összekapcsoló , teret adó ember és ti.
Ez a képlet így kerek.
Nélkületek nem megy.
Nem működik.
Nem tud kibontakozni sem sőt fennmaradni sem.
Ahogyan a zenész is hiába áll ki a színpadra, ha nincsen hallgatóság.
Ahogyan a kézműves termelő hiába hoz létre vegyszermentes, hazai, lokálisan elérhető termékeket, ha nincs aki megvegye.
Mert így működik ez a világ, kapcsolatok hálójában, egymással nem pedig csak egymás mellett.
Hatunk egymásra.
Ti rám, én rátok.
Egyedül semmire sem megyek...
Valójában nem engem támogattok, amikor eljöttök egy-egy alkalomra, vagy tematikus tanfolyamra, vagy heti jógára jártok hozzám. Valójában - ha nem ezt a mostani világot élnénk, az online állandó jelenlétet és kimeríthetetlen információéhséget igénylő módon - akkor egyáltalán nem kellene nekem sem ezekről írnom, azt fejtegetnem, miért fontos neked, hogy jol, jobban legyél, hogy közösségbe járj, mert te magad keresnéd azokat a lehetőségeket és embereket, amik ebben segítenek.

Valójában minden olyan döntés, amikor bár jönnél, de nemet mondasz magadra, és nem jössz el, halogatod és újra és újra csak másokkal és a feladataiddal foglalkozol, hiába jelez a tested, a lelked, akkor minden egyes alkalommal leemondasz magadról.

Minden alkalommal, amikor magadat választod és elmész valahova azért, hogy jóllétedért, egészségedért tegyél, hogy megállj a sok cselekvés, tennivaló sűrűjben, és hogy másokkal együtt egy nyugalmas, biztonságos térben 1-2 vagy több órát eltölts, táplálni fog, gyógyítani fog, erősíteni fog téged. És erősíti a maagaddal való bensőséges, baráti attitűdöt is.

És minden lemondás, nemet mondás magadra ezektől távolít el, és ad belső hiányokat, csalódott érzéseket, hogy már megint nemet mondtál magadra. Ez sok éven át így cselekedve fájdalmas.
Ahhoz hasonlít, mikor egy jóbarátnak hitt valaki, akiben megbíztál, elárulna, becsapna, akire számítottál, aki elhitette veled hogy fontos vagy, miközben mégsem szán időt rád.
Nem a nárcisztikus, önimádó, egocentrikus nézőpontokra gondolok, sokan összekeverik ezt, az önmagukról való egészséges gondoskodást az önzéssel. Különösen jellemző ez a negyven feletti női nemzedékek viszonyulásaira. Akik még abban nőttek fel, hogy egy nő szolgál, kiszolgál, alázatos, szolgálatkész, csendes, mindent megold, egyedül is bírja, mások terheit szó nélkül viszi, nem fáradt, nem panaszkodik, nem "nyafog".
Persze lehetne fejtegetni hogy mi parttalan panaszkodás és mi nem az.
Legközelebb...

Andi.

Régen (és nemrégen) még az emberek egy-egy feladat, elérendő cél, cselekvés mentén tették a dolgukat. Például egy befőzésnél vagy egy kerti,-gazdasági munkánál úgy nézett ki, hogy elkezdték csinálni, és amíg nem végeztek addig azzal az egy dologgal foglalkoztak.
De ez igaz volt sok más életvitel, munkakör esetében is.
Az ember fókuszáltan és egyfelé tekintve végezte el a teendőit, akár többedmagával, akár egyedül.
A mai ember egyik legnagyobb nehézsége és kihívása épp az, hogy kvázi széttöredezett és rendszertelen a figyelme. Ez az idegrendszeri működés jellemzi ma a felnőtteket éppúgy, mint a gyerekeket.
Egyszerre vannak jelen élőben és online és a kettőt percről percre, gyakran párhuzamosan ide-oda vitt figyelemmel teszik.

Mindennapos látni, és magam is átélem, amikor épp valakire reagláok az online térben, megnézem, meghallgatom, elolvasom, és közben a személyes teremben is benne vagyok egy helyzetben; valaki hozzámszól, főzni készülök, vagy egyéb teendőt végzek.

Sokan az ébredésük utáni első perceket is már a telefonjukon található, töméntelen mennyiségű információ "böngészésével" kezdik és a nap végén, elalvás is előtt is a telefonjuk, az online világ a "társuk".

Ez az alig néhány év óta felvett tömeges szokás (mert ez nem más), gyakorlatilag észrevétlenül meghatározza az apróbb-nagyobb döntéseket, valamint rendkívüli módon befolyásolja a figyelmi, koncentrációs és szociális készségeinket, negatív értelemben.
A gyerekeknél ez ma már egészen kézzelfogható problémák halmazát mutatja idegrendszeri és kapcsolati fejlődésüket befolyásolva, a felnőttek esetében pedig a megosztott figyelem, a tömérdek információ befogadása a szűretlenül, folyamatosan elvárt jelenlétet, reagálást jelenti - ennek számos következményével.

Alvási problémák
Figyelmi szétszórtság
Fokozott ingerültség másokkal való kapcsolat során
Felszínes jelenlét (balesetveszély!)
Információ dömping feldolgozhatatlansága (képi, szöveges, videos)
Nyugalmi állapot irritálóvá válik
Folyamatos reagálás kényszere
Külvilág érzékelésének tompulása
Testérzetekkel, szükségletekkel való kapcsolat részleges vagy teljes megszűnése
Egymással való élő, értelmes, minőségi kapcsolódás háttérbe szorul
Úgy érezzük, minden "üres" pillanatot ki kell tölteni online tartalommal
Emberi kapcsolatoktól való elidegenedés

Mindkezek mögött egyetlen ok áll, amit úgy hívnak: addikció. Vagyis függőség.
Nyaralás, pihenés idején is ott a kezekben a telefon, szinte le sem tesszük.
A napokban (és sajnos nem csak most) egy fürdőhely regenerációs céllal kialakított terében láttam két felnőttek, akik együtt jöttek kikapcsolódni. Mindketten a nyugágyon a telefonjukat nézték hosszasan. Ez nem pihenés. Ez túlstimulálás és az egészséges felnőtt idegrendszeri működés kontrollhiánya.
Vagyis ma már nem az ember irányítja a szokásait, hanem a szokásai irányítják őt.

A megoldás több szinten történik:
1. A helyzet felismerése
2. Változatás szándéka
3. Cselevési terv (adott élethelyzetből átgondolni)
4. Mindennapi beidegződések, rossz szokások felülírása más szokásokkal (apránként vagy drasztikusan, kinek mi válik be)
5. Új, egészséges szokások fenntartására törekvés (idegrendszeri "újra huzalozás")
6. Egészséges környezet, közösség mint megtartó, támogató térben töltött idő

Aki nem érzi problémának a fentieket, nem tapasztalja negatív hatásait, az nem fog változtatni mert nem is szándéka.
Amíg nem is olyan nagy gond, amíg tulajdonképp elvagyunk így, amíg a szokás erősebb nálunk, addig marad minden a régiben.
A szokásaink alakítják a mindennapokat, és hosszútávon gyakorlatilag az életünk minőségét. Ez számos, felelősségvállalással, példamutatással kapcsolatos kérdést felvet.

Andi.

Az MI mindent megold helyettünk?
Azt gondolom - hálisten - nem.
Például, bár igaz hogy sok témában segíthet, azonban az élet úgynevezett személyes részében nincs jelen - és remélem nem is lesz soha.

Kimegyek a kertbe.
Körülnézek: itt piroslik egy paprika, itt jól benőtték a különféle növények a veteményt, de nem baj, mert legalább enyhítik a forróbb napok égető minőségeit.
Ide most elültetem végre a cserepekben várakozó bazsalikomokat.
Hű ez itt kiszáradt nagyon, adok neki vizet, és akkor már viszek a kertben előforduló kisebb-nagyobb állatoknak is a tálkákba.
Jé, megint van pár szem málna, hmmmm isteni!

Na ezt nem fogja semmilyen online felület, tartalom, tudás megadni.
Az élet körforgásában, a természetben, és a természettel együtt lenni, együtt élni. :)
Ezt a ritmust követem, és ez ad számomra biztonságot, szépséget, örömöt és tevékenységeket.
Ugyanilyen számomra a közösségépítés, események, alkalmak szervezése és megtartása, és egy olyan hely ahol mindez megtehető.
Ezen dolgozom most, és időnként a kertben bóklászás és cselekvés, egy tóparti séta, vagy úszás kitisztítja a gondolataimat.

Bízom benne, hogy az álmom, amit 12-14 éve álmodok, újra és még szebben, még inkább, mégha változásokra reagálva, azokkal együtt, de megvalósulhat nemcsak az én örömömre, hanem a tiétekre is.

Ez a kép 2017 táján készült, pontosan itt Agárdon, az Andante apartmanunkban, amikor még nem apartman volt, hanem kis mini közösségi tér, az volt a neve akkor, hogy Andante Családi Fészek, mert ezidőtájt kismamákkal foglalkoztam.
A falak álltak, nem voltak még kibontva. Az egész tér olyan 15 nm.
Épp a várandós kismamákat és párjaikat vártam itt. :)

Andi.

Belegondoltál már, hányféle ritmusnak felelsz meg nap mint nap?
És hogy hányféle ritmus befolyásol, van rád hatással észrevétlenül?
Néhány példa:
1. Hétköznapok - hétvége váltakozása
2. Évszakok rendje
3. Munakhelyi elvárások, hányra kell menni mikor végzel stb.
4. Családi ritmusok - gyerekeid iskolai teendői, suliszünetek, párod, szüleid időbeosztásai, szükségletei...
5. Női ciklus sajátságos, dinamikusan változó ritmusai
6. Társadalmi és globális folyamatok, elvárások ritmusai
7. Életkorok, életszakaszok ritmusai
8. Nappal és éjszaka váltakozásai

Van még? :-D

És hol vagy ebben te?
Amit a te belső tempód, cselekedni, pihenni, reagálni...?

Gondold át kicsit: mihez igazodsz most leginkább, és mihez szeretnél kevésbé / jobban?

Andi.

Akik itt, vagy a privát profilomban olvassák a bejegyzéseimet, azt gondolhatják rólam, hogy én szüntelen komoly kérdésekkel és témákkal foglalkozom, mint női egészség, mentális jóllét és hasonlók. Pedig ez az "énrészem" bár nagyon meghatározó, mégsem a teljes képet jelenti.

Gyermekkorom óta fontos része az életemnek az önkifejezés, kreatív, alkotói folyamatok átélése és a humor, a bohémság, a könnyedség. Ezek valójában sokkal előbb léteztek bennem, mint a jógaoktatás, az önismeret mély felvetései.

A szabad tánc, a rajzolás-festés, az éneklés, a napló, a vers,-és egyéb szövegek írása, később a kosárfonás szeretete is áthatotta és áthatja egész lényemet.
A kosárfonás inkább mint természetes és hagyományos kézműves tevékenység, a többi viszont mint a szabad önkifejezés valamilyen formája él bennem, időnként rakoncátlan bohém gyermekként, vagy éppen egy nehéz érzést, állapotot "kipörgetve".
Sokszor "elvitt" jó messzire ezektől a tevékenységektől a feladatok, megfelelések, mások szolgálatának mindennapos női,-anyai mintái.
Ma is bele tudok zuhanni szinte öntudatlanul ezekbe a működésekbe, annyira természetes és magától értetődő hogy gondoskodom, hogy én magam vagyok a gondoskodás.

De közben él bennem egy zabolátlan lélek, amely időről időre kitörni vágyik, megmutatni, kifejezni, és átélni a teremtés az alkotás és a szabad kreativitás élményeit.
Amikor ezt megérzem, és nem nyomom el magamban mondván, hogy fontosabb dolgod is van ennél Andi, akkor történik meg, hogy vagy kiírok magamból valamit, van hogy csak egy-két mondat, és van amikor egy egész vers születik, egy festmény ami megtetszett és lemásolom, vagy egy tánc koreográfia megalkotása, ami például sok éve a női körtánc alkamakon vált élővé.
De ilyen az éneklés is, amit teljesen ösztönösen, pár éves koromtól folyamatosan műveltem; önnyugtatás, önkifejezés, örömök és bánatok szavakba, dallamokba öntése.
Ilyenkor, amennyire csak megoldható, minden más várhat.
Ha jön az ihlet, megragadom, mert rengetegszer jártam úgy, hogy éreztem, le kell írnom, vagy meg kell próbálnom erre a zenére valamit, de pont lebeszéltem magam "fontosabb" ügyek miatt. Olyan is volt hogy egyszerűen nem vettem komolyan a belső hangot ami hívott.

Ezeket azért írtam most le, mert egyre inkább érzem azt, hogy az önkifejezés, az alkotás, teremtés átélése emberi mivoltunk egyik legesszenciálisabb része.
Valamilyen kreatív szándék mindenkiben ott van.
Mi nők sokszor ezeket negligáljuk, de az is előfordul, hogy elégetjük az energiáinkat a hétköznapi teendők oltárán.

Egyáltalán nem azért jönnek létre ezek az alkotások, élmények, hogy a világ elé kiálljunk velük. Nem kizárt, de én például nem ezért engedem szabadjára ezekben magamat. Hanem azért, mert hozzám tartoznak ezek a kreatív energiák, amik valahogyan ki szeretnének fejeződni.

Jó szívvel ajánlom nektek is, hogy engedjétek, éljetek ezekkel, nemcsak mentális egészségünkhöz kapcsolódó fontosság okán, hanem "csak úgy", azért mert teremtő, élő energiák buzognak bennünk.
Számos alakja és módja van ennek.

Minden gyermek élő alkotóenergiával van megáldva, csak sokszor később elnyomják a kötelező teendők, a megfelelés az igazodás, az önbizalomhiány.
Pedig ki tudja, az is lehet hogy még másoknak is örömöt okozhatunk velük alkalomadtán, ahogy az velem is megtörtént már nem egyszer. :)

Nektek vannak (voltak) ilyen saját kreatvitiást kibontakoztató dolgaitok?
Írájtok meg! :)

Andi.

Engem miért nem ért meg senki?
Különböző, a közösségi felületen található csoportoknak vagyok tagja, és oldalakat is követek, időnként pedig elolvasom mások írásait, gondolatait az élet mindenféle helyzetét, aspektusát taglalva, nőktől és férfiaktól egyaránt.
S magam is átélek ezt-azt, hisz ugyanolyan ember vagyok, itt élek, most élek, mint mások, sokszor hasonló megélésekkel.

Ezekről jutott eszembe néhány gondolat, amit most megosztok veletek. Ennek középpontjában az "engem miért nem ért meg senki?" maró kérdése áll, amit annyi de annyi leírt és kimondott szó, sérelem, akaratlan bántás mögött felfedezhetünk.

Amikor arról olvasok, hogy a változókorban lévő nőknek és nőkről szóló cikkekben, podcastokban valamilyen szakértő fejtegeti, mi is zajlik a nőkben, és hogyan tudják több megértéssel, tudással felvértezni magukat, akkor a hozzászólásokból kiderül, hogy nagyon sok nő érzi úgy, hogy nem kap igazi támogatást, és hogy már megint valaki kívülről (főleg, ha férfi) mondja meg neki, hogy mit érez, és hogy mi a helyes út ahhoz, hogy ne szenvedjen azoktól a tünetektől, amik megkeserítik a mindennapjait.
"Már megint egy férfi fogja megmondani, mi zajlik bennem és nekem ez milyen érzés, na persze..."
"Hőhullámok egész sora, éjjelente alig alszom, semmi energiám, hulla fáradt vagyok, és közben mindenki csak elvárja hogy teljesítsek."
"Amikor elmondom mit élek át, azt mondják ugyan, ne csináld már, örülj hogy nem vagy beteg."
"Amióta változókorban vagyok, nem találok vissza ahhoz aki voltam, nem vagyok ura a testemnek, csak túlélek, és akkor jönnek ezekkel az okoskodásokkal, pedig fogalmuk sincs milyen ez."

Egy leírt hétköznapi történetben azt olvasom, hogy egy 60 körüli, még aktívan dolgozó nő mit él át, amikor a felnőtt gyereke és annak családja elvárja tőle, hogy minden pillanatban rendelkezésre álljon, főzzön, vigye el az unokáját az oviba, vigyázzon rá, vásároljon be és gyakorlatilag szó nélkül teljesítse a kéréseket.
A hozzászólásokból kiviláglik, hogy két véglet mutatkozik:
az egyik "oldal" szerint jól teszi hogy végre már nemet mond, hogy meghúzza a határait és csak annyit vállal, amennyi neki belefér anélkül, hogy teljesen kimerülne ebben, ahogy az eddig történt.
A gyerekeket nem kell elkényeztetni, oldják meg, ők akartak családot, mit képzelnek...
A másik "oldal" a történetben szereplő nagymamát minősíti, hogy ahelyett, hogy örülne az unokának, és annak hogy szükség van rá, itt panaszkodik. Ez a dolga és kész.

Történetek, megélések sora, amiket olvashatunk az interneten, egy könyvben, vagy átéljük mi magunk. És mindnél ugyanaz a kérdés bukkan fel számonkérőn:
Na de mégis engem miért nem ért meg senki?!

Valójában arról van szó, hogy a magyar társadalom jó részéből eleve hiányzik az a fajta megértés és empátia, amit egymás felé tanusíthatnánk. Ennek történelmi okai ugyanúgy vannak, mint hibás társadalmi beidegződések, női nemzedékek tovább örökített elvárásai, önismeret hiánya...
Ez idővel árnyalódhat (nem mindig történik meg sajnos), hiszen életünk során velünk is megtörténnek olyan helyzetek és állapotok, amik korábban nem, és akkor ha akarjuk ha nem, jóval közelebb kerülünk annak megértéséhez (de legalábbis esélyt kapunk rá), hogy miért is nehéz, mitől is nehéz épp az a helyzet.
Másfelől arról is kevés a tudásunk, saját tapasztalatunk, hogy milyen az, amikor a környezetünk validálja, visszaigazolja, elismeri azt, amit megélünk, legyen az nehézség, fizikai fájdalom, élethelyzet. És sokszor az is előfordul, hogy valaki nehéz érzéseit túl akarjuk licitálni és elkezdünk saját magunkról beszélni.

"Ez nem fájhat ennyire."
"Ne csináld a hisztit, másoknak sokkal nagyobb problémái vannak."
"Bírni kell, összeszorított fogakkal."
"Mi olyan fárasztó ebben?"
"Egész nap nem is volt dolgod miitől vagy fáradt.."
"Oldd meg, te akartál gyereket."
"Ó, az semmi, nekem amikor ez és ez történt sokkal de sokkal nehezebb volt, mégis megoldottam és látod, itt vagyok."

Megérteni valakit aki nehézséget él át, azért is kihívás még, mert sokszor a saját nehézségeink, túlterheltségeink, idegrendszeri és fizikai fáradtásgaink "beszélnek" belőlünk, amikor reagálunk a másikra. Innentől kezdve ez egy önmagát gerjesztő folyamattá válik: én kimerült vagyok, te is kimerült vagy és így próbáljuk megérteni egymást, vagy ha azt nem is, főleg megértetni a másik féllel, hogy nekünk milyen nehéz. És ezt gyakran - mivel nincs igazán megfelelő példánk és eszköztárunk, gyakorlatunk hozzá - nagyon rossz kommunikációs formákban közöljük.

Ezeknek az az eredménye, hogy vagy összeveszünk, vagy lenyeljük a feszültségünket és igazodunk a másik akaratához, vagy ráerőltetjük a másikra a mi akaratunkat, mert valahogy mindenki minden körülmény között felszínen akar maradni, a túlélés ösztönös működése okán.
Egyik sem igazán emberbarát megoldás.
Amikor túlterheltek, kimerültek vagyunk, akkor az un. túlélő üzemmód kapcsol be és működik, vagyis mindegy milyen áron, de én kerüljek ki győztesen a helyzetből.

A sérelmek, meg nem értettség megfogalmazásai mögött, a bántó meegjegyzések, vélemények hátterében - ha nem is mindig - de legtöbb esetben ez az igény, ez a szükséglet áll, hogy valaki lásson már engem úgy ahogy vagyok, értsen már meg, anélkül hogy okos tanácsokkal ellátna, vagy elbagatellizálná azt ami történik velem.

Mi nők rendkívül kegyetlenek tudunk lenni egymással, amikor úgy érezzük, fölé kell kerekednünk a másiknak (mert akkor olyan mintha én jobb, több lennék mint ő, ez energianyerés), aki épp "gyenge", pedig a női minőségben ott rejlik az egymás iránti együttérzés, empátia, a megosztás lehetősége amiben nem sérülünk mert tudjuk, hogy értő közegben vagyunk, ahol nem élnek vissza azzal, ha elmondjuk a történetünket.

A női érzékenység, odafigyelés és támogatás szó szerint óriási potenciál és nem mellesleg hatalmas gyógyító erővel is bír.
Amikor valóban ért és megért valaki, akkor is ha ő maga nem élte még át, vagy nem úgy azt, amit mi.
Amikor valaki nem akarja azonnal a megoldást odaadni, csak meghallgat, figyel, ért és együttérez.
Ezek a helyzetek konkrétan olyan idegrendszeri és hormonális változásokat aktiválnak, amik segítik azt, hogy az illető elkezdje nyugodtabbnak érezni magát és akár megoldhatóbbnak is a helyzetét. A kiláátástalanságot felváltja a saját erőforrásokhoz való hozzáférés. Ekkor már nem a túlélés és nem a mindenáron erőltetés lesz az alapállás.

Ez természetesen nem kizárólag nő és nő között történhet, hanem ember és ember között, kortól függetlenül.
Az érzelmi intelligencia fejleszthető és szükség is van rá egyre jobban. Nem a parttalan szenvedés mocsarában elmerülni, hanem értő-érző jelenléttel meghallani, mi van a sérelmek mögött.

Ehhez az is fontos, hogy időről időre önmagunkkal való kapcsolatunkat is ápoljuk, még pedig úgy, hogy jót teszünk önmagunkkal. Olyat ami nekünk jóleső, ami feltölt, ami energiát ad, ami örömmel tölt el. Akkor mi is máshogy tudunk a környezetünkhöz viszonyulni, és nem fogjuk a szavainkkal tovább felsérteni az amúgy is gyakran már eleve "kisebesedett" és fájdalmas, vagy nehéz érzéseket megélő embertársaink lelkét.

Andi.

Egy pár év óta sokat foglalkoztat a természettel, évszakok rendjével való együttélés lehetősége, módjai. Ugyanis a tendenciák riasztóak (kevés csapadék, csökkenő erdők...), de nemcsak ezért. A nőijóga holisztikus szemléletének megismerésével egy másfajta, teljesebb képet kaptam arról, minek mi a szerepe és mikor minek van ideje.

Jó sok olyan, téves alapokra helyezett információ van még mai napig is a fejekben, amiket valamikor igaznak, helyesnek véltünk, s amelyekről kiderült, hogy nemcsak tévesek, hanem károsak a földdel, nővényvilággal, állatvilággal történő tevékenységeinkre.
(s ezáltal ránk is)
A rossz beidegződéseken alapuló kertművelés, és persze vannak egészen ártalmasak is.

A természet és az ember / nő sok tekintetben analógiában áll egymással. Ami a mai modern ember szervezetében problémaként jelentkezik, az "nagyban" a természettel, földdel való, hibás rendszereken és gyakorlaton alapuló kapcsolatunkat is jelzi.

Gyakran látom, hogy régi szokásként - tiszta udvar, rendes ház - a fák alá lehulló faleveleket az emberek gondosan összesöprik és műanyag zsákokba csomagolva pénzért(!) elszállíttatják.

Rendezettséget, törődést jelent, ha ezt így tesszük...de a természettel együtt élő embernek és a növényvilágnak nem erre a tökéletes rendre van szüksége, hanem sokféleségre. (a furán hangzó biodiverzitásra)

"A falevelek a fa "tulajdonai". (Gyulai Iván ökológus).
Lehullva, magát a fát ahonnan lehullott, és a talajt táplálják vissza.
Ha elvisszük onnan, akkor a talaj könnyebben válik nemcsak szárazzá, amin átfolyik a csapadék anélkül hogy hasznosan beépülne, hanem a talajélet sem lesz sokféle, amely számos "paránylénynek" ad otthont. A falevelek ezenkívül menedéket biztosítanak egyéb állatféléknek is, amelyek szintén a természet sokféleségét képviselik, egymást segítik vagy korlátozzák.

A kert, a vetemény, az ember egészséges, teljességet adó működése nem valósul meg, hogy állandóan locsolunk, gazolunk, tisztítunk a kertünkben, hanem pont ellenkezőleg.
Maga a gazdag talajélet az alapja, s ez úgy tud létrejönni, ha engedjük a természetet "tenni a dolgát" beavatkozások nélkül.

Ha mindenképp ki kell vágni egy fát, ültess a helyébe másikat.
Hagyd a faleveleket a fa alatt.
Tartsd a kertet vegyszermentesen, hogy élni tudjon.
Tartsd a lehulló csapadékot a tájban, a kertedben.

A jóga praxisban, az önmagunkról való gondoskodásban és a természettel együttműködésben is megjelenik tehát a megengedés, a dolgok rendeződése anélkül, hogy állandóan drasztikusan beavatkoznánk a folyamatokba jobbító szándékkal.

Andi.

Sziasztok, tudom a nyár hektikus, pláne nálunk az apartmanban. 😉
Ma, július 14-én kedden este jönnétek egy esti lazító,-hűsítő jógára?
Talajon végzünk nyújtó-lazító mozdulatokat, hátonfekvésben, ülésben, térdelőtámaszban, és ezek variációi. 🙂
Hűsítő-nyugtató pránajáma (légzőgyakorlat).
Relaxáció.
19.30-tól?
Írjatok, köszi
Andi.