Szabó Doris Szépségmentor

Most, közel egy év tudatosabb, következetesebb odafigyelés után kimondhatom: minden áldozat megérte.
A korai kelések, a szervezés, a rugalmasra formált napirend, és igen, az is, hogy közben bizony akadnak olyan területek, ahol időnként hiányosságok keletkeznek. Ez az élet rendje, ha fejlődünk.

De egy dolgot biztosan tudok: nélküle semmi nem lennék. A testem nélkül.
Annyi évig kritizáltam, bántottam, figyelmen kívül hagytam, mintha kötelessége lenne végtelenül kiszolgálni engem.
itt volt az ideje bocsánatot kérni tőle.

November🤌🏼
1. Természetes közegem egyetlen képen
2. ELLE 🤍
3. Kis nő, nagy kupi
4. Kedvenc helyem volt ebben a hónapban
5. .hu event
6. szerint
7. új szerelem
8. De szeretem
9. Szett.🤟🏻
10. …
11. Szett.
12. 🫠
13. event.
14. YUZU🤍
15. Ha palacsinta van, minden van
16. Autumn vibe
17. Aranyhal
18.
19. 🖤
20. Természetes lelőhelyem

A termékeim megalkotásakor célom az volt, hogy olyan kollekciókat alkossak, amelyek a már meglévő kedvenceinket egészíthetik ki. Hiszem, hogy néhány jól megválogatott, összehangolt, harmóniában lévő termék megfelelően támogathatja szépségünket, mert az nem valamiféle kiváltság, hanem egy olyan tulajdonság, amelynek mindannyian birtokában vagyunk.
Ez lett tehát a NOTE DE BEAUTÉ márka filozófiája.

Ünneplem az egyéni szépségjegyeket. Amikor a névválasztás előtt álltam, szerettem volna, ha a márkanév is tükrözi ezt a szemléletet. A szépségápolásban a francia trendek állnak hozzám a legközelebb, ezért a francia csengés alapeleme lett a márka vizuális megjelenésének, stílusának.

A “NOTE DE BEAUTÉ” francia kifejezés árnyaltabb fordításban annyit tesz: szépségjegyek. Ugyanakkor a “note”szócska utalhat jegyzetre is, így a márka filozófiáját tágabb értelemben talán a szépség témáját érintő írásaim is tovább árnyalhatják.
A különleges látásmódokon keresztül a termékek letisztultságát, az egyszerűséget, természetességet, ugyanakkor a sokféleségüket is szeretném szimbolizálni.

A kollekció olyan NICHE termékeket ölel át, amelyek a neszesszerünk és fürdőszobánk különlegességei lehetnek. Magasabb szintre emelik az önmagunkkal való törődés tevékenységét.

Nehéz megfogalmazni miben rejlik a különlegességük. Egy része felölel néhány karakteres hatóanyagot, mégis talán azért más, mert minden törődésem bennük van, és mert a hétköznapi nőkből inspirálódom. Igyekeztem ráérezni mi az, ami fontos lehet számukra egy-egy készítménynél. Hogyan nézzen ki, miben támogassa a mindennapjainkat, milyen legyen megfogni, felkenni, kombinálni a már meglévő kedvenceinkkel.

Került bele valami új, ami elvarázsol, valami közkedvelt, ami biztonságot nyújt, valami lágy és selymes, ami körülölel. Egy csepp filozófia, és megannyi érzelem: múlt, jelen és jövő.

Megváltoztatja-e az életed? Nem valószínű.
Lehet viszont egy emlékeztető a mindennapjaidban arra vonatkozóan, hogy az életben az egyik legjobb befektetés az önmagukkal való törődés.
note.de.beaute
Fotók/videók: 🤍

Egyes spirituális nézetek szerint ma valamiféle tízmilliószoros nap van. Ha igaz, akkor minden, amit ilyenkor gondolunk, sokkal erősebb hatással lehet az életünkre.
Én ma neki kívánom a legtöbbet.♥️🥹

Minden nap azon vagyok, hogy segítsem őt a saját valóságának kialakításában, miközben ő válik az én példaképemmé.
Köszönöm, hogy az anyukája lehetek.♥️

*captured by the one and only

october — unposted.
1. Indokolatlan visszapillantótükör - selfie
2.
3. Kedvenc kávé .micro_roastery
4. Aranyhal420
5. How can i…
6. Budapest
7. Ami a legjobban hiányzik az életmódváltásom óta
8. Dolog, amit többet kellene
9. Sakk-Matt
10. Ősz
11. Film, amit meg kell nézni!
12. Én egy képben.
13. Egy kiállítás margójára
14. Kiállítás, amit látni kell!
15. Ciklon
16. újabb indokolatlan tükör-selfie
17.
18. Fényeim
19. ofcourse she is…
20. vásárfia

Kedves naplóm,
avagy néhány sor az arra érzékenyeknek.

Burok nélkül nőttem fel.
Az élet elég korán megmutatta, mennyi fájdalom fér el egy utca sarkán és mennyi nyers titok pihen egy-egy falrepedésben. Sokunk számára volt ez valamiféle közös valóság.

Láttam embert, aki felgyújtotta magát.
Voltam megtartó barátja olyan lánynak, akit klumpával vert az anyja, később pedig ököllel a vőlegénye.
Közelről láttam drogfüggőséget, gyógyszerfüggőséget, bipoláris zavart, depressziót, molesztálást, erőszakot, elhagyatottságot. Széthulló életeket.

Bizonyos szempontból az utca nevelt engem is, talán ezért hordozok magamban ennyi nehéz sorsról szóló történetet. A bátyám a mai napig sokszor mondja: hihetetlen, hogy engem nem rabolt el a világ.
Ugyan elég tág az ingerküszöböm, ami az élet dolgait illeti, az utóbbi időben mégis nehezen viselem, hogy lassan minden héten elér egy újabb tragédia.

A kislányom barátnője, aki egy gyermekotthonból tűnt el.
Egy nagyon fiatal ismerősöm, aki mellrákban halt meg pár hete.
És a napokban jött a hír, hogy egy másik ismerősöm 17 éves húgát megerőszakolták a budapesti éjszakában, majd a lány megpróbálta felakasztani magát.
Túlélte. Most a pszichiátrián van, zárt ajtók mögött, amíg „döntés születik az ügyében”.
Ahelyett, hogy megtartó, biztonságos közegben gyógyulhatna.

És ez csak az én októberem.
Mindannyian hordozunk valamit ebből a néma porból, miközben ordítani tudnánk a tehetetlenségtől.

Kapkodom a fejem: mivé válik a világ és mivé válunk benne mi, emberek?
A hírek, a közöny, a történések egymásra torlódnak és néha úgy érzem, minden nap nehezebb hinni abban, hogy a jó még létezik.
Persze igyekszem felhangosítani az erről szóló történeteket…
mégis nem tudom, meddig lehet szívvel bírni az életet.

Talán értitek,
miért van néha elegem a szájfényekből?!

Kisvárosban nőttem fel.
Az ilyen közösségeknek van egy kedves értéke: valahogy mindenki tud valamit a másikról, és ez ad egy sajátos biztonságérzetet.

Mesélek egy történetet.
Van egy srác, a Dani. A szomszéd szomszédjának a lányának a fia. Mondjuk.
A kilencvenes évek végén járunk, és Dani üzemelteti a helyi mozit.

Tizenöt körüliek lehettünk, és akkoriban minden este a téren bandáztunk.
Mivel ismertük a Danit, megadatott a lehetőség, hogy néha felszökjünk a vetítőszobába, és válogassunk a moziplakátok közül, amelyekkel kitapétáztuk a szobánk falát.
Ami azonban ennél is izgalmasabb volt, hogy vetítési időn kívül, még a csendtől hangos moziteremben szétszóródva leültünk az akkor hatalmasnak hitt vászon elé, és zene mellett, a félhomályban csak bámultuk azt.

Pontosan emlékszem, Enya szólt a hangszóróból, mi pedig egyenként vetítettük képzeletünket az üres vászonra.
Csak néztünk, és éreztünk.
Mintha az élet legfontosabb jelenetei onnan készültek volna indulni.

Nem történt semmi és mégis minden.

Mostanában sokszor előbújik ez az emlék.
Talán azért, mert ahogy látom a cseperedő lányomat, valami furcsa szomorúság ül a szívemre.
Nem tudom, tudna-e mit kezdeni egy üres vászonnal.
Az ő világában a csend már nem létezik, csak egy szünet a következő zaj előtt.
Nem tudja, milyen érzés egyetlen dologra figyelni.

Sokszor kívánom vissza azt a régi semmit.
Azt a tágas, hangtalan teret, ahol a gondolat még nem volt tartalom és az érzés még nem volt megosztható.
Az ember nem akart rögzíteni, csak élni.

Ha kívánhatnék valamit a lányomnak,
nem a boldogságot kívánnám,
hanem hogy egyszer találkozzon egy ilyen üres vászonnal és ne féljen attól, hogy nincs rajta semmi.

Mert abból a semmiből nő ki minden,
ami igazán a miénk lehet.

Talán felhívhatnám a Danit.

A újdonságait egy hangulatos est keretein belül ismerhettük meg, ahol nem csupán a termékek és a márka története kötötte le a figyelmet, hanem .freediver motivációs előadása is, amely egyértelmű üzenettel bírt: “Mindset is everything.”

Köszönöm ezt az inspiráló estét a .hu teljes csapatának, a meghívást neked, .proszeky♥️

A társaságotokat:

Tükörnapló. — Nem mondhatom senkinek, elmondom hát mindenkinek.

…És az én szorongásaim már megint lekúsztak a padlásról, pedig milyen gondosan hajtogattam őket oda, pontosan az elnyűtt holmik mellé.
Olyan időszakot élek, amikor a mosoly rutinná vált, és a szavak, amiket másokért írok, jó ideje már nem találnak vissza hozzám.

Nyár volt. Már akkor éreztem, hogy baj van, amikor még a június illata is nehezen derített jókedvre. Anyám erre azt mondaná: „Felnőttél.”

Minden nap megmutatom a legszebb arcom, miközben belül egyre inkább felemészt az olthatatlan szorongás.
Mintha a magassarkú tartana egyensúlyban, a csinos ruhám lenne a templomom, és a könnycseppek üvegfényként oldódnának fel az arcomon.
Nem panaszkodom, inkább csak leleplezem:
A szépség nem hazugság, csupán nem az egész igazság.

El lehet veszni úgy is, hogy közben mindenki lát.

Hogy is hihettem, hogy ha elég sokáig mosolygok, a valóság idomul majd a mosolyomhoz?

Talán most először nem keresem a tanulságot.
Csak megengedem magamnak, hogy mélyebbre zuhanjak.
Olyan mélyre, ahol nem marad már más, mint a visszarugaszkodás.

Levegőt!

🫠

Thank you for having me